A HÓNAP EMBERE

˝Kitiltottam a szótárukból a nemmel kezdődő kifogásokat˝ - Borsodi Géza kajak-kenu edző

 

 

A tanítványait igyekszik önmagukhoz mérni Borsodi Géza, a Graboplast Győri VSE fiatalokkal foglalkozó kajakedzője, és ügyel arra, hogy az edzések mellett életre szóló útravalóval is ellássa őket. A sikeredző - aki 2016-ban MOL Mester-M Díjat vehetett át - a sportfilmek tanulságairól, a hétvégi bulizásokról és a tehetség hátráltató erejéről mesél.

 

 

Milyen könyvet olvasott legutóbb?


Elkezdtem elölről Robert Merlétől a Francia história tizenhárom kötetét, amelyek főiskolás koromban a kedvenceim voltak.

 

Igaz, hogy a tanítványait is rendszeresen megajándékozza idézetekkel?

 

Minden könyvből két példányt tartok: egybe jelölök szövegkiemelővel, a másikat adom igény szerint kölcsön. A tanítványaim edzésnaplót vezetnek, ezekbe szoktam nekik személyre szabott idézeteket írni az egyéni értékelésük mellé. Van, hogy dalszövegből merítek, Zorántól a Gyémánt és arany az egyik kedvencem. Aztán ki-ki eldönti, mi neki az a „fény, amelyért megéri lemenni a mélybe”, vagyis az eredmény, amit célként kitűz. Edzőtáborban filmekkel is motiválok – legutóbb már kérték, hogy hang nélkül menjen a Carter edző, mert kívülről fújták a szövegét. Volt, akinek verseny előtt csak annyit mondtam, hogy Golfbajnok, mire egy mosollyal jelezte: tudja, hogy az azonos című film alapján most ki kell zárnia a külvilágot…

 

Ön annak idején versenyzőként ki tudta zárni?

 

A Gyulay, Csipes, Fidel, Ábrahám fémjelezte aranygenerációval versenyeztem, és fizikailag tudtam is, amit kellett, de egyéniben annyira stresszes versenyzőtípus voltam, hogy rendre csak az ötödik-hatodik helyen végeztem. Érdekes mód a gyengébb távjaimon, illetve párosban vagy négyesben, ahol megoszlott a teher, jobb eredményeket hoztam, mert nem izgultam…

 

 

Húsz év edzői tapasztalattal a háta mögött már tudná kezelni az akkori önmagát?

 

Kezeltem végül akkor is. Nagyon bántott, hogy utolsó éves ifiként sem kerültem be a válogatottba, így egy felkészülést egyedül végigedzve, pszichológiai témájú könyvekből szuggerálva magam, az utolsó keretfeltöltő versenyen csak kivívtam a kerettagságot! Akkor kezdtem rájönni, hogy sok minden fejben dől el. Edzéselméleti könyvekből képeztem magam tovább, és már eredményesen segítettem a körülöttem lévőket is, ha igényelték.

 

Fel is kérték Győrben edzősködni, és egy napnyi gondolkozás után igent mondott.

 

Csodálkoztam is, hogy nekem ez miért nem jutott eszembe? Aztán toboroztam egy 8-11 évesekből álló vegyes csoportot, melynek tagjai közül tizennégy éves koruktól csak a fiúkat vittem tovább. A mai napig velük dolgozom, de nyilván nem ugyanazokkal, mert ők ma már harminc körül vannak. Újrakezdtem kicsikkel, akik azóta persze – repül az idő – szintén ifik.

 

Abban, hogy egy kisgyermeket megfog-e a sport, óriási szerepe van annak, aki először foglalkozik vele. Milyen irányból érdemes az illetőnek közelítenie?

 

Eleinte nem szabad az érmekre hajtani, mi is inkább sokat játszunk. A gyerekek egy részének a kajak még nem is fő sport, járnak mellette lovagolni, teniszezni. Én például hétvégi vízitúrákkal csináltam kedvet, amelyekre az jöhetett, aki hét közben eleget edzett ahhoz, hogy meglegyen a vízbiztonsága. Velük kieveztünk egy szigetre, ott fociztunk, fürödtünk, piknikeztünk.

 

Mikortól és hogyan léphet be némi eredménykényszer?

 

Később sem helyezések szerint dicsérek, furcsállják is. Aki erőn felül hetedik lesz, annak gratulálok; aki bajnokként zár, de marad benne tartalék, azt kritizálom. Mindenkinek elsősorban önmagát kell legyőznie. És ha ezt megtanulják, annak később az élet bármely területén lehet hozadéka – sokkal több, mint egy-egy érem. Sokan utólag, már családosként köszönik meg például azt, hogy kitiltottam a szótárukból a nemmel kezdődő kifogásokat: „nem tudom…”, „nem bírom…”. Mert így rájöttek, hogy csak önmaguk elé állíthatnak korlátokat. Ahhoz viszont, hogy ezt elérjem, jobban meg kellett ismernem őket, mint nekik saját magukat.

 

 

 

Milyen módszerekkel valósította meg mindezt?

 

Kérdőíveket töltettem ki velük, négyszemközt beszélgettünk. Tizenhat éves korig ez működik, majd a kamasznak hirtelen mindenki „közellenség” lesz. A szülő, a tanár – még az edző ússza meg a legolcsóbban. És a mai generációval sokkal nehezebb, mint a tizenöt évvel ezelőttivel, hiába van több tapasztalatom. A virtuális világ elhiteti velük, hogy „több életük van”. Egy tíznapos őszi, bakonyi edzőtáborban el is koboztam tőlük minden elektronikus kütyüt. Néztek kerek szemmel, aztán biciklivel, túrával, fekvőtámaszokkal úgy lefárasztottam őket, hogy fél tízkor már aludtak, és másnaptól érdekes mód előkerült a sakktábla, a kártya, elkezdtek beszélgetni…

 

Ezek szerint szigorú edző? Egyáltalán: kell, hogy egy trénertől tartsanak a sportolói?

 

Ahogy korosodom, egyre kevésbé vagyok szigorú, empatikusabb lettem. A régiek a maiak viselkedését látva a szememre vetik: „Lazulsz, Géza bá’, nekünk ilyenért már levetted volna a fejünket!” Tartaniuk nem kell tőlem, inkább lássák a következetességet! A tisztelet nem a korral jár, hanem ki kell vívni. Ha a gyerek baseballsapka és ital nélkül jön hőségben, hazaküldöm, nehogy napszúrást kapjon, és másnap már ott áll glédában. Akin látom, hogy baja van, attól nem fogadom el válasznak a „semmit”, legfeljebb azt, hogy most nem szeretne róla beszélni. Ha megosztja, akkor pedig a pszichológuséhoz hasonló titoktartás köt.

 

Ebből következően speciális szerepet tölt be az életükben. Nincs is tabu?

 

Még buliba is elmegyek értük, ha megbeszéljük! Hogy ne a szülőnek hazudjanak, miért késték le az utolsó buszt. Amikor javasoltam, hogy engedjék el őket korlátlanul, a szülők néztek hülyének, majd, amikor elengedték őket, a gyerekek nem értették, hogy „most akkor mi van, haza se kell mennünk?”. Aztán az egyikük fél 11-kor, a másik éjfél után tíz perccel szólt, hogy álmos, hazavinném-e. Nekem az a lényeg, hogy ha péntek este el is mennek, szombat reggel kilenckor teljesítsenek az edzésen, és ezt ők kihívásnak veszik.

 

A szülőkkel milyen az együttműködés? Az már egy kicsit felnőtt-pszichológia is, nem?

 

Amíg kicsik a gyerekek, addig jó. A gondok akkor kezdődnek, amikor az egyiknél jönnek már az eredmények, a másiknál nem… Felülértékelik a fiukat, miközben tőle már egy nyolcadik hely is maximum feletti. Taktikai tanácsokat adnak, és még verseny közben is előfordul, hogy kergetik a gyereket egy rántott hússal, hogy „dél van, enned kell”, miközben mindjárt jön a futama. Pedig az étrendjét ahhoz igazítjuk, nincs előtte rántott hús. Ilyenkor megsértődnek, de hát a gerenda mellé, meg a birkózószőnyegre sem rohangálhatnak be csak úgy a rokonok!

 

 

Az otthoni, illetve az iskolai közeg mennyire befolyásolja a gyerek eredményességét? És mennyire hat vissza a sportolás a tanulmányi eredményeire?

 

Amikor bekerül a sportközegbe, az hamar átveszi a prioritást, mert rengeteg időt töltünk együtt. Néha meg kell magyarázni az iskolában, hogy nem baj, ha nem megy, mondjuk, a Márton-napi tökfelvonulásra, mert edzése van, de előbb-utóbb megértik. Ahogy a srácok is azt, hogy ők nem átlaggyerekek, ezért luxus nekik edzés után öt órán át semmit tenni, igenis le kell még ülniük este hattól tanulni. Mert csak leülni nehéz, a fizikai fáradtság nem hat negatívan a szellemi munkára.

 

Aki emiatt abbahagyja, az általában utána sem tanul jobban. Aki abbahagyná, azt próbálja meggyőzni arról, hogy ne tegye?

 

Azt szoktam javasolni, hogy legalább az érettségiig folytassa. Közvetlenül előtte nehéz, mert mindenki azzal riogatja, hogy „nem fogsz tudni leérettségizni”, miközben hol van az, például, egy egyetemi szigorlathoz képest. De én csak attól követelek eredményt, aki magától is megköveteli. Szezon előtt leírják, mi az aktuális céljuk, én elmondom, annak mi az ára, ők pedig eldöntik, hajlandók-e annyit belerakni a zsákba. Aztán jelzem, ha letértek az útról.

 

A siker hány százalékban tehetség, és mennyiben a küzdőszellem eredménye?

 

Tízévesen még nyolcvan százalékban tehetség, húsz százalékban a belepakolt munka eredménye, aztán ez az arány évente úgy tízszázaléknyit átbillen. Mert akinek úgymond csak megszületnie volt nehéz, az megszokja, hogy kevés munkával is mindig a mezőny elején van, és nem alakul ki benne a megfelelő küzdőszellem. Mire a „melósabb” társai lehagyják, már késő. A tehetség tehát csak egy faktor, amely akár még hátráltató tényezővé is válhat.

 

Az interjút készítette Szász Adrián újságíró, Média a Tehetségekért Díj 2014., Média a Tehetségekért Díj 2015. kitüntetettje.