A HÓNAP EMBERE

Felméry Lili – az álmoktól a színpadig

 

Bármely szakmáról, hivatásról legyen is szó, ahhoz, hogy az álmoktól a célig eljussunk, nagyon sok munkára, kitartásra van szükség. Felméry Lili balerina pályafutását 2007-től 2011-ig segítette a MOL Tehetségtámogató Program. Az ígéretes balett növendék a nemzetközi versenyek és kurzusok után mindössze 18 évesen mutatkozott be a Magyar Állami Operaház színpadán a Rómeó és Júlia címszerepében.

 

 

A negyedik évadot kezded a Magyar Állami Operaház magántáncosnőjeként, mikor láthat Téged legközelebb a közönség?

Hihetetlen, hogy ez már a negyedik évadom. A nyári pihenés után augusztus közepétől dolgozom újra, az első előadásaim októberben lesznek. A szerepeket fokozatosan írják ki, remélem, idén is sok szép szerep megtalál. Az egyik bemutató Pártay Lilla új darabja lesz, az Aranyecset, amely Munkácsy Mihály életét dolgozza fel. Most készül, formálódik az előadás, még sehol nem láthatta a közönség, úgyhogy ez egy igazi premier lesz.

 

Fiatalon, 22 évesen milyen helyzetben vagy a társulatban?

Az Operaházban első perctől otthon éreztem magam, úgy működünk, mint egy nagy család. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy máris ilyen lehetőségek adódtak. A fiatalságnak az előnye, hogy ilyenkor könnyebb ezt a szakmát űzni, a szervezet még sokat bír, terhelhető. Ugyanakkor nagyon sok szólista van az ember előtt, emiatt nehezebb előtérbe kerülni, de ez a kihívás természetes. Nekem viszont egy szavam sem lehet, hiszen 18 éves korom óta szóló feladatokkal látnak el.

 

Hogyan kerültél a tánc közelébe, családodban vannak művészek?

A tánc iránti szerelem a családomtól annyiban független, hogy nem vagyunk művész lelkekkel megáldva. Kiskoromban viszont a szüleim mindenképpen szerették volna, hogy valamit mozogjak, ezért édesanyám elvitt egy jazz-balett tanfolyamra. Ott kezdődött a szerelem, imádtam mozogni, szerettem a zenét. És persze melyik kislány ne rajongana a csillogó tütüért, a diadémért? Aztán bekerültem a Balettintézet előkészítőjébe, majd elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, és az Operaház következett. A kezdetekkor persze fogalmam sem volt, mivel jár ez a szakma, a szüleim sem nagyon tudták, hova iratnak be, csak azt látták, hogy szeretem azt, amit, csinálok, és támogatták azt, ami boldogságot okozott. Fokozatosan alakultak a dolgok, és egyre inkább minden amellett szólt, hogy a tánc legyen a hivatásom.

 

Tanulmányaid alatt sok lehetőséget megragadtál, jártál külföldi versenyeken, kurzusokon, és a MOL Tehetségtámogató Program is éveken át segítette a pályafutásodat.

Hál’ istennek sok lehetőség adódott. Ezek a tapasztalatok rendkívül fontosak, bárhova mentem, próbáltam szivacsként működni és mindent magamba szívni, hiszen mindenhol rengeteget tanulhat az ember. A MOL Tehetségtámogató Program pályázata is hatalmas segítség volt az álmaim eléréséhez, hiszen akkor még iskolába jártam, nem kerestem pénzt. Nagyon hálás vagyok, hogy külföldi versenyre utazhattam, vagy hogy lehetett spicc cipő a lábamon – a ruhák, cipők gyorsan elhasználódnak a rengeteg próba miatt, ezeknek a megvásárlásához is hozzájárult a pályázat.

 

Művészi pályára készülve mi az, amit meg lehet tanulni az iskolában, és mi az, amihez már a színpad kell?

Az iskola és az élet nagyon elválik. A kilenc éves képzés igyekszik mindent megtanítani, ami alatt azt értem, hogy minden lépést megtanulunk. De a nagybetűs életben már nemcsak egy variációt kell eltáncolni, már nem csak a technikai elemekre van szükség, hanem egy szerepet kapunk, amit fel kell építeni: azzal dolgozunk, ami bennünk van.

 

Melyik szerep jelentette eddig a legnagyobb kihívást számodra?

Mindenképpen Seregi László Rómeó és Júliája, jelenleg is ez a szerep a szívem közepe. A felkészülés, és aztán amit megélek a három felvonás alatt – hogy egy kislányból egy felnőtt nő lesz – az a lelki folyamat, ami ott végbe megy, fantasztikus csoda. Nagyon hálás vagyok, hogy azóta is megtalál ez a szerep. Azt gondolom, hogy ma már másképpen láthat a közönség a színpadon, mint 18 évesen, hiszen a szerep érik, folyamatosan változik, és a saját életemben szerzett tapasztalatok is hatással vannak rá.

 

Nem tartasz attól, hogy ha évről évre eltáncolod ugyanazt a szerepet, egy idő után már megszűnik ez a csoda?

Én nem hiszek ebben. Az egyik legnagyobb példaképem, Volf Katalin – akire készült ez a darab – 25 éven keresztül volt megismételhetetlen Júlia, a szerep gyakorlatilag ő maga. 25 éven keresztül is, minden egyes előadáskor át lehet lényegülni az adott szereppé.

 

Új Európa Alapítvány

Galéria