A HÓNAP EMBERE

Elmondható-e az elmondhatatlan? - Hegedűs Attila és Belány Viktória, az Egy Füst Alatt Alapítvány művészetterápiás szakemberei

 

 

Lakásotthonban és gyermekotthonban élő állami gondozott fiataloknak nyújt segítséget a pécsi székhelyű Egy Füst Alatt Alapítvány. A zenés biblioterápia, valamint a színház és mozgásterápiás foglalkozások olyan helyzetet teremtenek a család nélkül élő kamaszoknak, ahol saját hangjukon szólalhatnak meg egy alkotó munka közben. Az „Elmondani az elmondhatatlant" című projektet a MOL Gyermekgyógyító Program támogatja.

 

 

Milyen szakmai tapasztalattal kezdtétek el a színházterápiás foglalkozásaitokat?

 

Viktória: A munkánk elég speciális tudást igényel. Az addiktológia ismerete alapkövetelmény nálunk, mivel ezek a gyerekek a prostitúciótól a drogproblémákig sok mindennel találkoznak. Fontos az is, hogy értenünk kell a serdülő korosztályt és kommunikálni a nyelvükön. Ezen felül használjuk a művészetterápia módszereit. Én egyébként gyógypedagógiai asszisztensként végeztem, majd szociálpedagógiát és addiktológiai konzultánsit tanultam. Tavaly elvégeztem az irodalomterapeuta képzést a PTE-n, és idén Boldizsár Ildikónál az alkotó-fejlesztő meseterápiás 30 órás kurzust.

 

Attila: Mindannyian dolgoztunk a szenvedélybeteg-ellátásban. Én pszichológus vagyok egy drogambulancián, az ott használt családterápiás módszerek bizonyos elemeit jól tudom használni a művészetterápiás csoportban is. Emellett 2003 óta a Bulisegély Szolgálat Pécs megkereső programjának is munkatársa vagyok. Húsz éve foglalkozom pszichodrámával, ami szintén fontos eszköz a munkám során. A csoportokat Miodragovits Vince színházterapeutával közösen vezetem.

 

 

Ismernetek kell valamennyire a gyerekeket, amikor egy terápiás csoportban dolgozni kezdtek velük egy ilyen intim helyzetben?

 

 

Attila: Eddig a gyerekotthonokból delegálták őket, így nem tudtunk róluk semmit. Csak a közös munka közben derült ki, hogy milyen sérülések érték vagy érik őket. Mostantól szeretnénk a csoportjainkba érkezőkkel előzetesen beszélgetni, így nem csak mi, hanem ők is jobban el tudják dönteni, mire vállalkoznak. Hiszen elsőre egy átlagos felnőtt sem tudná, hogy mi is az a színházterápiás foglalkozás.

 

 

Mi a színházterápiás foglalkozás? És hogyan segíthet az addikcióval küzdő, gyerekotthonban élő fiatalok számára?

 

 

Viktória: Azt tapasztaljuk, hogy a lelki eredetű sérüléseket nehéz kognitív módszerrel helyrehozni, vagyis nem elég kibeszélni őket. Mindenképpen kell valami élményt kötni hozzá. A művészetterápiában mi ilyen élményeket tudunk nekik adni: az alkotás, a zene, a mozgás és rajzolás örömét. Ennyire sérült gyerekeknek nem lehet didaktikus módon új utat mutatni. Az nem működik, ha én azt mondom neki, hogy a „drog rossz!”. Mindenki meg akarja mondani nekik, hogy mit csináljanak, ők pedig csak a saját problémájukkal szeretnének foglalkozni. Ezeknek a problémáknak a nehézségéről van valami fogalmam, mivel 16 és 24 éves korom között nekem is volt közöm a drogokhoz.

 

 

 

 

A biblioterápiás foglalkozásokon azt sem kötöd meg nekik, hogy az éppen tárgyalt mű egy klasszikus vagy egy ponyva legyen?

 

 

Viktória: A zenés biblioterápiás foglalkozásokon először játékos formában, közösen alakítunk ki szabályokat. Utána előveszünk egy irodalmi művet, ami nem feltétlenül klasszikus. Ha rapszöveget hoznak, akkor azzal dolgozunk. Ha én bevinném Radnóti egy versét, amit előtte a tanórán didaktikus módszerekkel megtanítottak nekik, arra nem tudnának odafigyelni. Nálunk nincsen kötelező, legfeljebb egy kicsit irányadó próbálok lenni, és viszek egy mesét, amivel próbálom vezetni a figyelmüket. Ha ráhangolódtak, akkor kezdhetünk arról beszélni, hogy számukra mit jelent az a mű, mit hoz elő belőlük.

 

 

A színházterápiás foglalkozáson ennél aktívabban, egész testtel kell megnyilvánulniuk. Nem okoz ez nehézséget nekik?

 

 

Attila: Nem feltétlenül. A kamaszoknak az a dolga, hogy lázadjanak, kérdéseket tegyenek fel, saját határaikat feszegessék, megtalálják a kortárs közegüket. Mi ezeknek a család nélkül élő kamaszoknak egy védett kortársi közeget biztosítunk, ahol a saját, hasonló problémákkal küzdő korosztályával tölt időt, él meg élményeket, és ahol nem nevetik ki. Ennek a legnagyobb tétje és haszna az, hogy a színház eszközeivel közelebb juthatnak önmagukhoz, saját érzéseikhez, és ezeket bátran kifejezhetik.

 

 

 

 

Honnan hova juttok el egy színházterápiás foglalkozássorozat végére?

 

 

Attila: Az első pár hét a tánc- és mozgásterápiához hasonlóan testtudati munkával kezdődik, ahol a nehezen kibeszélhető dolgokat sokszor gesztusokkal fejezzük ki először. Ez a testtudati munka képes újra megélhetővé tenni a nyelv előtti kisgyerekkori élményeket, traumákat. Majd hangokból, szövegekből, dalszövegekből kezdünk el építkezni. Ezeket nem megtanulják, hanem az élményeik alapján újraírják a saját szövegükké. Ezekhez keresnek zenét, és a közös darabunk is ebből születik meg a végén. A közös munka lassan egy összetartó csapattá formálja őket. A legizgalmasabb, hogy nem csak tőlünk kapnak visszajelzést, hanem a csoporttól is. Ezt a finomhangolást máshogy nem is tudnánk megvalósítani.

 

 

Ez eddig úgy is tűnhet, mintha egy hagyományos drámapedagógiai foglalkozásról beszélnétek, ott is mindenkinek akadhat problémája. De mitől igazán más a ti színházterápiátok?

 

 

Viktória: Ezek a gyerekek átélték azt, hogy – részben vagy egészben – lemondtak róluk a szüleik. Gyermekotthonban vagy lakásotthonokban élnek nevelőkkel. Gyakran nem tudják betartani azokat a szabályokat, amit a rendszer előír nekik, és elszöknek. Nem is tudják, hogy mennyi veszély leselkedik rájuk. Végletes esetben akár eladják őket külföldre. Mi szakemberként próbáljuk őket támogatni abban, hogy a struktúrában meg tudjanak maradni.

 

Attila: Náluk az sem alapvetés, hogy egy helyben tudnak maradni három órán át, vagy hogy a gyerek fókuszálni tudja a figyelmét egy tíz perces gyakorlatra. A foglalkozások elején mindenki a telefonját nyomkodta, mert abba menekültek, ma már mindenki elrakja, mikor belép a közös térbe. Van olyan, aki éppen szökésben van, ő olyankor eltűnik a csoportból is, ilyenkor a többi gyerek is hiányt él át. Az is előfordul, hogy valaki beállva érkezik vissza a szünet után. Arról muszáj beszélnünk, de ilyenkor általában a csoport maga jelzi neki, hogy ez nem fér össze a közös céljainkkal. A végén oda jutunk el, hogy ezek a gyerekek tudnak egymásra figyelni és örülnek a közös munkának. Ebben lehet tetten érni a változást.

 

 

 

 

Melyik időszak a legnehezebb?

 

 

Attila: Az elején beindítani a csoportot mindig nehéz, de ezt tudjuk előre. Ami kritikus időszak, az a karácsony körüli pár hét, amikor nincs hova hazamenniük. Illetve egy részüknek van kapcsolata a szüleivel, csak például a szülő külföldön él, és évi egyszer jelentkezik. Sokuknak van valamilyen élménye a szülőkről, ezért ők nem is úgy élik meg, hogy elhanyagolják őket. Mindig meg is magyarázzák maguknak, hogy ezek a szülők valójában szeretik őket, hiszen az anyukája két évvel ezelőtt is küldött csokoládét karácsonyra. Szívbemarkoló, mikor elmondják, hogy még mindig megvan az a csokipapír. Nálunk tehát az volt az ünnep, hogy ezekről a háttér kapcsolatokról egyáltalán mertek beszélni velünk.

 

 

(FOTÓ: Simicz Ferenc (Belány Viktória); Sasvári János (Hegedűs Attila))