A HÓNAP EMBERE

Élményszerűvé és otthonossá szeretném tenni a zene világát - Eckhardt Gábor

 

 

Eckhardt Gábor zongoraművész azon művészek közé tartozik, akik kifejezetten kihívásnak tekintik a határok feszegetését, a szokásos mederből való kilépést. Amellett, hogy intenzív előadóművészeti tevékenységet folytat itthon és külföldön, hivatásául a zenével nevelést választotta. Jelenleg a Budapest Music Centerben tart előadássorozatot Fülbe-való címmel, ahol sajátos kreatív ötletekkel igyekszik megszerettetni a klasszikus zenét a fiatal korosztállyal.

 

 

Elvileg zenei nagyhatalom vagyunk, Kodály módszer, kiváló zeneoktatás, kiváló előadóművészek. Mennyire könnyű vagy nehéz ma felkelteni a fiatalok érdeklődését a komolyzene iránt?

 

Abból, hogy Magyarország ilyen zenei örökséggel rendelkezik, még nem következik, hogy itt mindenki ért a zenéhez. A nemzetközi zenei életben meghatározóan jelen vagyunk ma is, de a zenei nagyhatalom státusz inkább már a múlté. Ha az általános iskolai ének-zene oktatást nézzük, a helyzetünk siralmas, Magyarország szégyenteljesen lemaradt. Most leginkább az a feladat, hogy újraélesszük azt a zenei nevelési hagyományt, ami az országban mindig jelen volt.

 

 

Fontos, hogy legyenek iskolán kívüli kezdeményezések?

 

Fülbe-való koncertsorozat közönségeNapjainkban elsősorban zenei intézmények vállalják át azt a szerepet, amit régen az iskolai oktatás ellátott, így az alapvető zenei ismeretek átadását is. A zenére mindenkinek szüksége van. A gyerekek rengeteg zenét hallgatnak. Ellenben a komolyzenéhez való hozzáféréshez, a megértéséhez már kell segítség. Nem egyszerű elérni őket, hiszen mindenütt elérhető az olcsó zene, és azért sem, mert a mai gyerekek kevésbé szeretnek erőfeszítéseket tenni valamiért. A klasszikus zenei élményért meg kell dolgozni. A zenei ismeretterjesztésnek az a formája, amit én is művelek, inkább kedvet próbál ébreszteni. Nem az ismeretek átadása, hanem az igénynek, a megismerés vágyának a felébresztése a lényeg. Hogy elkezdjenek utána járni a dolgoknak. Nem az a fontos, hogy milyen zenét hallgatnak, hanem hogy mire használják a fülüket. Olyan környezetbe ágyazva tálalom számukra a zenét, amely nagyon hasonlít a személyes, mindennapi élményeikhez, így próbálom megteremteni a befogadásához alkalmas feltételeket. Nem csak azért gondolom, hogy a zene nagyon fontos, mert ez a szakmám. Rengeteg kutatási adat támasztja, hogy a zenei képzettség – és itt nem a professzionális szintről beszélek – előnyt jelenthet. Például Angliában ma egy állásinterjún előnyt élvez az, aki tanult zenét. Nálunk ez még nem így van. Az interaktív műsoraim kapcsán azt tapasztalom, hogy a gyerekek 12-13 éves korukig nagyon nyitottak és fogékonyak. Ha azonban addig nem jutnak elementáris zenei élményhez, utána már sokkal nehezebb utat találni hozzájuk. Nem reménytelen akkor sem, de jóval keményebb feladat.

 

 

Külföldön jobb a helyzet az oktatást illetően?

 

Más a helyzet. Ott az a cél, hogy a gyerek valamilyen módon a zeneiskolai oktatási rendszerben maradjon. Játékos, modern formában oktatnak, ha nem is a nálunk ismert magas színvonalon. Viszont, aki profi pályára készül, annak külön utakat kell keresnie. Összességében az általános képzés alapszínvonala messze elmarad a magyartól. Nálunk a színvonal igen magas, világviszonylatban is kiválóan szervezett a zeneiskolai hálózat, sokkal többet követel a gyerektől, és ennél fogva sajnos nagyobb a lemorzsolódás. Alapvetően azzal kell tisztában lennünk, hogy míg régebben a zene sokkal több embert megérintett, manapság ez nehezebb feladat, és jóval több erőfeszítésbe kerül. Az egyik lehetséges irány az, hogy alacsonyabb követelményeket szabunk, hogy több embert elérjünk. A másik, hogy változtatunk a módszereken és a stíluson.

 

 

A koncertjeiről elmondható, hogy mindebben nagyon sikeresek. Mi a titok, mi a különlegessége a koncerteknek, köztük a Fülbe-való koncertsorozatnak?

 

Olyan eszközöket próbálok alkalmazni, amit a gyerekek jól érthetnek. A mai ifjúság igen fogékony a képekre, mondhatnám inkább a képernyőkre, vizuálisan "szenvedélybetegek". Ezért is lehet folyamatosan képeket látni a koncerteken. Ezeknek rengeteg funkciója van. Hagyományosan egy-egy zenetörténeti adat alátámasztására szolgálnak – például az adott zeneszerző életét illusztrálják –, de emellett sokkal inkább asszociációs folyamatokat indítanak el. Egy-egy meghökkentő képsorozat próbálja kizökkenteni a gyerekeket a megszokott világukból, mindezt persze olyan képekkel, amelyekkel nap, mint nap találkozhat, akár az iPhonján, akár a számítógép vagy a televízió képernyőjén. Lehet ez bármi, amivel meg tudom őket fogni és kapcsolódik majd Fülbe-való koncertahhoz a zenei tartalomhoz, amire szeretném rávezetni. A harmadik réteg a vizualitásnak az a formája, amikor magát a zenét célzom meg, gondoljunk a kottaképre. Nem igaz, hogy a gyerekek nem szeretik a kottát. A papíralapút kevésbé értékelik, ahogyan a könyvet is, ellenben az e-kotta, ha nevezhetjük így, izgalmas információ számukra. Azt, hogy miként működik a fülük, szintén ilyen módon próbálom bemutatni nekik. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy ne kerüljön túlsúlyba a vizualitás, hiszen a cél a zene megszerettetése. A következő lépésben a fülre koncentrálunk. Meghallgatjuk a csöndet, a zörejeket, egészen addig, hogy akusztikusan „körbefuttatom” az előadókat a teremben, és a közönség különböző irányokból hallja a zenét. Azután maguk is részt vesznek valamilyen zenei akcióban, akár egy mini darabot is előállítunk közösen, amihez mindenki mással járul hozzá: ki dobol, ki koppant, ki csettint. Végül odaülök a zongorához és hangzásokat mutatok – meghallgatunk többfélét is, a harmonikustól a kortárs zene disszonanciájáig, vagy zenei példánkon át ismerkedünk azzal, melyik zeneszerző miként komponált. Megmutatom, egy átlagos tehetségű zeneszerző miként készítette volna el a művet, és ehhez képest a zseni milyen fordulatokra talált rá. Eközben összehangolódunk, belejövünk, élvezzük a közös játékot. Igen, ez nem a megszokott forma. Amikor bejön az előadó, megtapsoljuk, meghajol, lejátssza, megint taps, kimegy. Ehelyett elképzeljük, hogy az adott zeneszerző ki mellé ülne le, ha belépne a terembe és mit mondana neki. Kedves volna-e, vagy inkább kötözködő, netán dühös az előadóra, vagy éppen a nyakába borulna? Megpróbálom életszerűvé, élményszerűvé és otthonossá tenni a zene világát, és az a tapasztalatom, hogy erre a gyerekek vevők. Izgalmas lehetőség az is, amikor nem iskolai szervezésben, hanem szülőkkel, nagyszülőkkel jönnek koncertre. És nagyon szép, hogy az idősebbek legalább annyira élvezik az eseményt, mint a fiatalok. Visszajelzés ez arról is, hogy a színvonal nem gyermekded.

 

 

A Fülbe-való koncertek másik érdekessége, hogy fiatalok játszanak fiataloknak.

 

Igen, ez fontos sajátsága az előadásaimnak. A saját korosztályukat látják a színpadon, ezzel még inkább Eckhardt Gábor és Devich Gergőközelebb lehet hozni hozzájuk a zenét. Azt látják, hogy a művészek nem elérhetetlenek, nem kell behúzott nyakkal elmenni mellettük, közülük való, aki nagyon ért valami különlegeshez. Fontos még kiemelni a Budapest Music Center épületét, mint helyszínt, amely ideális a bensőséges légköre, a mérete, a technikai fölszereltsége miatt . A gyerekek érdeklődése, nyitottsága semmit nem változott. Viszont más formára vágynak. Az pedig nem jelenthet gondot, ha újabb és újabb módozatokat kell keresni az előadásokhoz. Nagyon optimista vagyok abban a kérdésben, meg lehet-e szerettetni a fiatalokkal a klasszikus zenét. Ez egyáltalán nem reménytelen vállalkozás. És nem csak olyan gyerekekre gondolok, akik jó szociális környezetből jönnek, ahol a családban tradíció a klasszikus zene szeretete. Ha érdekes az előadás, odafigyel a gyerek. A zenével nincs semmi probléma!

 

 

Elvileg zenei nagyhatalom vagyunk, Kodály módszer, kiváló zeneoktatás, kiváló előadóművészek. Mennyire könnyű vagy nehéz ma felkelteni a fiatalok érdeklődését a komolyzene iránt?

Abból, hogy Magyarország ilyen zenei örökséggel rendelkezik, még nem következik, hogy itt mindenki ért a zenéhez. A nemzetközi zenei életben meghatározóan jelen vagyunk ma is, de a zenei nagyhatalom státusz inkább már a múlté. Ha az általános iskolai ének-zene oktatást nézzük, a helyzetünk siralmas, Magyarország szégyenteljesen lemaradt. Most leginkább az a feladat, hogy újraélesszük azt a zenei nevelési hagyományt, ami az országban mindig jelen volt.

Fontos, hogy legyenek iskolán kívüli kezdeményezések?

Napjainkban elsősorban zenei intézmények vállalják át azt a szerepet, amit régen az iskolai oktatás ellátott, így az alapvető zenei ismeretek átadását is. A zenére mindenkinek szüksége van. A gyerekek rengeteg zenét hallgatnak. Ellenben a komolyzenéhez való hozzáféréshez, a megértéséhez már kell segítség. Nem egyszerű elérni őket, hiszen mindenütt elérhető az olcsó zene, és azért sem, mert a mai gyerekek kevésbé szeretnek erőfeszítéseket tenni valamiért. A klasszikus zenei élményért meg kell dolgozni. A zenei ismeretterjesztésnek az a formája, amit én is művelek, inkább kedvet próbál ébreszteni. Nem az ismeretek átadása, hanem az igénynek, a megismerés vágyának a felébresztése a lényeg. Hogy elkezdjenek utána járni a dolgoknak. Nem az a fontos, hogy milyen zenét hallgatnak, hanem hogy mire használják a fülüket. Olyan környezetbe ágyazva tálalom számukra a zenét, amely nagyon hasonlít a személyes, mindennapi élményeikhez, így próbálom megteremteni a befogadásához alkalmas feltételeket.

Nem csak azért gondolom, hogy a zene nagyon fontos, mert ez a szakmám. Rengeteg kutatási adat támasztja, hogy a zenei képzettség – és itt nem a professzionális szintről beszélek – előnyt jelenthet. Például Angliában ma egy állásinterjún előnyt élvez az, aki tanult zenét. Nálunk ez még nem így van. Az interaktív műsoraim kapcsán azt tapasztalom, hogy a gyerekek 12-13 éves korukig nagyon nyitottak és fogékonyak. Ha azonban addig nem jutnak elementáris zenei élményhez, utána már sokkal nehezebb utat találni hozzájuk. Nem reménytelen akkor sem, de jóval keményebb feladat.

Külföldön jobb a helyzet az oktatást illetően?

Más a helyzet. Ott az a cél, hogy a gyerek valamilyen módon a zeneiskolai oktatási rendszerben maradjon. Játékos, modern formában oktatnak, ha nem is a nálunk ismert magas színvonalon. Viszont, aki profi pályára készül, annak külön utakat kell keresnie. Összességében az általános képzés alapszínvonala messze elmarad a magyartól. Nálunk a színvonal igen magas, világviszonylatban is kiválóan szervezett a zeneiskolai hálózat, sokkal többet követel a gyerektől, és ennél fogva sajnos nagyobb a lemorzsolódás. Alapvetően azzal kell tisztában lennünk, hogy míg régebben a zene sokkal több embert megérintett, manapság ez nehezebb feladat, és jóval több erőfeszítésbe kerül. Az egyik lehetséges irány az, hogy alacsonyabb követelményeket szabunk, hogy több embert elérjünk. A másik, hogy változtatunk a módszereken és a stíluson.

A koncertjeiről elmondható, hogy mindebben nagyon sikeresek. Mi a titok, mi a különlegessége a koncerteknek, köztük a Fülbe-való koncertsorozatnak?

Olyan eszközöket próbálok alkalmazni, amit a gyerekek jól érthetnek. A mai ifjúság igen fogékony a képekre, mondhatnám inkább a képernyőkre, vizuálisan "szenvedélybetegek". Ezért is lehet folyamatosan képeket látni a koncerteken. Ezeknek rengeteg funkciója van. Hagyományosan egy-egy zenetörténeti adat alátámasztására szolgálnak – például az adott zeneszerző életét illusztrálják –, de emellett sokkal inkább asszociációs folyamatokat indítanak el. Egy-egy meghökkentő képsorozat próbálja kizökkenteni a gyerekeket a megszokott világukból, mindezt persze olyan képekkel, amelyekkel nap, mint nap találkozhat, akár az iPhonján, akár a számítógép vagy a televízió képernyőjén. Lehet ez bármi, amivel meg tudom őket fogni és kapcsolódik majd ahhoz a zenei tartalomhoz, amire szeretném rávezetni. A harmadik réteg a vizualitásnak az a formája, amikor magát a zenét célzom meg, gondoljunk a kottaképre. Nem igaz, hogy a gyerekek nem szeretik a kottát. A papíralapút kevésbé értékelik, ahogyan a könyvet is, ellenben az e-kotta, ha nevezhetjük így, izgalmas információ számukra. Azt, hogy miként működik a fülük, szintén ilyen módon próbálom bemutatni nekik. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy ne kerüljön túlsúlyba a vizualitás, hiszen a cél a zene megszerettetése.

A következő lépésben a fülre koncentrálunk. Meghallgatjuk a csöndet, a zörejeket, egészen addig, hogy akusztikusan „körbefuttatom” az előadókat a teremben, és a közönség különböző irányokból hallja a zenét. Azután maguk is részt vesznek valamilyen zenei akcióban, akár egy mini darabot is előállítunk közösen, amihez mindenki mással járul hozzá: ki dobol, ki koppant, ki csettint. Végül odaülök a zongorához és hangzásokat mutatok – meghallgatunk többfélét is, a harmonikustól a kortárs zene disszonanciájáig, vagy zenei példánkon át ismerkedünk azzal, melyik zeneszerző miként komponált. Megmutatom, egy átlagos tehetségű zeneszerző miként készítette volna el a művet, és ehhez képest a zseni milyen fordulatokra talált rá. Eközben összehangolódunk, belejövünk, élvezzük a közös játékot.

Igen, ez nem a megszokott forma. Amikor bejön az előadó, megtapsoljuk, meghajol, lejátssza, megint taps, kimegy. Ehelyett elképzeljük, hogy az adott zeneszerző ki mellé ülne le, ha belépne a terembe és mit mondana neki. Kedves volna-e, vagy inkább kötözködő, netán dühös az előadóra, vagy éppen a nyakába borulna?

Megpróbálom életszerűvé, élményszerűvé és otthonossá tenni a zene világát, és az a tapasztalatom, hogy erre a gyerekek vevők. Izgalmas lehetőség az is, amikor nem iskolai szervezésben, hanem szülőkkel, nagyszülőkkel jönnek koncertre. És nagyon szép, hogy az idősebbek legalább annyira élvezik az eseményt, mint a fiatalok. Visszajelzés ez arról is, hogy a színvonal nem gyermekded.

A Fülbe-való koncertek másik érdekessége, hogy fiatalok játszanak fiataloknak.

Igen, ez fontos sajátsága az előadásaimnak. A saját korosztályukat látják a színpadon, ezzel még inkább közelebb lehet hozni hozzájuk a zenét. Azt látják, hogy a művészek nem elérhetetlenek, nem kell behúzott nyakkal elmenni mellettük, közülük való, aki nagyon ért valami különlegeshez. Fontos még kiemelni a Budapest Music Center épületét, mint helyszínt, amely ideális a bensőséges légköre, a mérete, a technikai fölszereltsége miatt .

A gyerekek érdeklődése, nyitottsága semmit nem változott. Viszont más formára vágynak. Az pedig nem jelenthet gondot, ha újabb és újabb módozatokat kell keresni az előadásokhoz. Nagyon optimista vagyok abban a kérdésben, meg lehet-e szerettetni a fiatalokkal a klasszikus zenét. Ez egyáltalán nem reménytelen vállalkozás. És nem csak olyan gyerekekre gondolok, akik jó szociális környezetből jönnek, ahol a családban tradíció a klasszikus zene szeretete. Ha érdekes az előadás, odafigyel a gyerek. A zenével nincs semmi probléma!