A HÓNAP EMBERE

Az élmény mint terápia -Dr. Török Szabolcs gyermekorvos, pszichoterapeuta

 

Az élményterápiás programok hatására növekszik a megküzdési kompetencia érzése – hangsúlyozza Dr. Török Szabolcs gyermekorvos, pszichoterapeuta, a MOL Gyermekgyógyító Program szakértője, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet igazgatóhelyettese. Az interjúban beszél a beteg gyerekek és szüleik kapcsolatáról, valamint a művészetterápiás programok szerepéről is.

 

 

Mennyire megoldott az élmény- és művészetterápiás programok működése, működtetése ma Magyarországon?

 

A gyerekgyógyászat általában kicsit jobb helyzetben van a magyar egészségügy egyéb ágazataihoz képest, több figyelem jut rá és jobbak az infrastrukturális feltételei, mivel a gyermekellátásban dolgozó kórházaknak több lehetőségük van mozgósítani a társadalmi tőkét, a civil szervezeteket, alapítványokat. Ezzel együtt a művészet- és élményterápiás programok támogatása nem megoldott ma Magyarországon, a társadalombiztosítás közvetlenül nem finanszírozza, ezért az intézményeknek általában csak az alapítványaik révén van lehetőségük ilyen szolgáltatásokat nyújtani. Sokszor még a foglalkoztatókban, játszóházakban dolgozó pedagógusok, pszichológusok bérét is ilyen támogató alapítványok fedezik. Azok a kezdeményezések, amelyeket a MOL Gyermekgyógyító Program támogat, jellemzően olyan kiegészítő lehetőségek, amelyek kívül esnek az egészségügy finanszírozási körén. Nem egy olyan művészet-, illetve élményterápiás forma van, amely jelentős részben ennek az immár 10 éve tartó támogatásnak köszönhetően tudott gyökeret verni, meghonosodni hazánkban.

 

Tud ilyenekre példát mondani?

 

Jó néhány ágazatnak nagy lendületet adott, hogy évről-évre kiszámítható módon nyújthattak be pályázatot, így a lovas- vagy meseterápiával foglalkozóknak, illetve más, állatasszisztált terápiát folytatóknak is. De vannak olyan kevésbé elterjedt terápiás formák, mint a miliőterápia vagy a szociális cirkusz művészeti terápia, amelyek véleményem szerint szintén ezzel a támogatással tudtak megerősödni.

 

A Gyermekgyógyító Program szakértőjeként sok pályázat véleményezésében vesz részt. Milyen szempontokra ügyel ilyenkor?

 

A legfontosabb, hogy az adott program világos célok mentén épüljön fel, megalapozott legyen, hogy konkrétan kik számára, milyen beavatkozás történik. Ennek a beavatkozásnak pedig legyen egy jól megragadható logikája, amely illeszkedik a célcsoport speciális helyzetéhez, problémáihoz és azokhoz a kihívásokhoz, amelyeket az érintettek átélnek. Nagyon fontos továbbá, hogy a programokat szakmailag irányító személy megfelelően képzett legyen, ismerje a módszert, és legyen olyan előzetes tapasztalata, ami köthető a tervezett programhoz. Sok betegcsoportnak vannak ugyanis speciális problémái, és az a jó program, amely reagál ezekre a specifikumokra.

 

 

Például melyekre?

 

A cukorbeteg kamasz korú gyermekek csoportja például egy olyan kör, ahol néhány hónap, néhány év után az érintettek szinte mindent tudnak a saját betegségükről, nagyon újat a kalóriaszámolásban vagy az inzulinadagolás kiszámítása terén nem lehet számukra mondani. A legfőbb kérdés tehát az lesz, hogyan viszonyulnak a betegségükhöz, mennyire motiváltak a szabályok betartásában, azaz mennyire tudják elfogadni, hogyan tudják a hétköznapokban, a kortárs csoportban tartani a diétát, az ezzel járó életmódbeli megszorításokat. Ebben a folyamatban sokat segíthet, ha ezeket a speciális helyzeteket átélhetik, kipróbálhatják egy speciális nyári táborban, vagy megjeleníthetik és ezáltal átdolgozhatják egy képzőművészeti terápia, vagy egy drámajáték keretében.

Vagy egy másik példa az örökbefogadott gyermekek helyzete, akik nyilvánvalóan erősen kötődnek az örökbefogadó szüleikhez, ugyanakkor van egy – sokszor nem is tudatosan megélt – érzelmi lojalitásuk a származás szerinti szüleikhez is. Ennek a minden örökbefogadott gyermekre többé-kevésbé jellemző lélektani helyzetnek a célzott feldolgozása az Ágacska Alapítvány keretén belül többek között például pszichodráma-csoportokban történik. Itt nem csak azt élhetik át a gyerekek, hogy nincsenek egyedül a vívódásaikkal, hanem azt is, hogy ezek kimondhatók, megoszthatók és akár el is játszhatók, mondjuk egy drámajáték keretében. Általában is nagyon fontosnak tartom a művészetterápiában, hogy egy belső folyamatot, adott esetben egy nehezen megélhető érzést meg tudjon általa ragadni az illető gyermek, amit aztán a rajzban, zenében, drámában való megjelenítés révén hozzáférhetővé tehet a maga számára, hogy így megküzdhessen vele, megoldást találhasson rá.

 

Miért ilyen fontos a megküzdés segítése a súlyos vagy krónikus betegségben szenvedő gyerekeknél?

 

Nagy kérdés, hogy egy beteg gyermek mit tud arról, amit átél, és hogyan tud arról beszélni, vagy tud-e egyáltalán. Szinte kizárt, hogy egy súlyos betegséget átélő gyermeket ne foglalkoztasson az a kérdés, hogy meg fog-e gyógyulni, vagy ne legyen benne félelem, szorongás ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor a gyerekek sokszor pont a szüleikkel osztják meg különösen is nehezen az ezzel kapcsolatos érzéseiket, gondolataikat, hiszen látják, érzékelik, hogy ez a téma a szüleiknek sem könnyű, ők is aggódnak. A szülő abban érdekelt, hogy biztassa a gyermekét és tartsa benne a lelket, és ez jól is van így, de közben lehet, hogy a gyermek az ideje jelentős részében ezekkel a gondolatokkal, félelmekkel küzd, és gyakran önkéntelenül is kerüli a beszélgetést. Ilyen esetben egy érzékeny, hozzáértő szakember, egy művészet- vagy élményterápiás program sokat segíthet mindezek kifejezésében, és a szorongások, félelmek oldásában.

 

Mit tart sikernek ezen a területen?

 

Egy 12 éves fiú jut eszembe, aki úgy került el egykor egy élményterápiás tábor cukorbeteg turnusába, hogy néhány hónappal korábban tudta csak meg magáról, hogy beteg, és nagyon kétségbe volt esve. Ráadásul hamar rájött, hogy abban a Balaton-parti kisvárosban, ahol él, az iskolájában ő az egyetlen cukorbeteg. A táborban viszont hirtelen 40 másik, hasonló korú és élethelyzetű társával került össze, köztük olyanokkal, akik évek óta együtt éltek a betegségükkel, azzal megbékélve, azt jól kezelve. És míg ő még csak azt látta, hogy semmi sem olyan, mint régen, csupa korlátozás az élet, a többiek megmutathatták, hogy majd ő is fog tudni ugyanúgy sportolni, kirándulni, táborozni, meg akár jókat enni is ezzel az állapottal. Egészen más hatású, ha mindezt hús-vér kortársaktól látja, akik vidáman tudnak focizni, és közben profin adagolják maguknak az inzulint, és nem egy alig pár hete ismert, számára még idegen orvos próbálja minderről meggyőzni. Egy ilyen találkozás a betegséggel való együttélésnek olyan lehetőségét mutatja meg, ami reményt keltő, és segítheti a megküzdést az aktuális problémákkal, érzésekkel.

Olyan izgalmasnak találtam ezeket a kérdéseket, hogy a doktori kutatásomban is a súlyos, krónikus gyermekkori betegségek pszichoszociális rehabilitációját vizsgáltam. Saját kutatási eredményeink is megerősítették, hogy a különböző művészet- és élményterápiás programok hatására mérhető módon növekszik a résztvevők önértékelése és az észlelt személyes hatékonyság érzése, ami az önmagunkról alkotott pozitív elképzeléseket jelenti, miszerint képesek vagyunk megbirkózni az élet nehéz helyzeteivel. Szerintem ez biztató, és azt jelzi, hogy érdemes ezekért a célokért fáradozni.