A HÓNAP EMBERE

„A pofon után is fel kell tudni állni” - Szabó Ildikó

 

 

Valóban teher alatt nő a pálma? Hol a helye „Kodály országának” a nemzetközi zenei világban? Kezdeti küzdelmekről, hatékony zeneoktatásról, színpadi jelenlétről és a tehetséggondozás hátteréről is mesél Szabó Ildikó, világszerte ismert fiatal csellóművész.

 

4 éves korában kezdett el csellózni, 9 évesen már zenei versenyeken nyert, 15 évesen jelent meg a Hungaroton kiadónál első szólólemeze. A muzsikus családban felnőtt művésznő 2013-ban Junior Prima díjat kapott, 2014-ben 2. díjat, Közönségdíjat és 7 különdíjat nyert a világ egyik legrangosabb zenei versenyén, a Pablo Casals Nemzetközi Csellóversenyen.

 

 

Közel öt éve vagy a berlini Művészeti Egyetem hallgatója. Miért éppen Németország?

 

A muzsikusok általában nem azért költöznek külföldre, mert hangulatos a város, szép a kilátás vagy jó a levegő. De még csak nem is az egyetem, mint intézmény miatt. Mestert választunk. Én Jens Peter Maintz miatt jöttem Berlinbe, feltétlenül tőle szerettem volna tanulni, mert aktív előadóművész, rengeteget koncertezik, ugyanakkor mindig szakít időt arra, hogy növendékeivel az egyéniségüknek megfelelően foglalkozzon. Ha Kuala Lumpurban tanítana, oda is követtem volna. Berlinnek természetesen vannak előnyei: elképesztő a kulturális élet, sok fantasztikus zenekar játszik itt.

 

Nehéz magyar zenészként érvényesülni külföldön?

 

Amikor csak alkalmam van, játszom a magyar zeneszerzők műveit, ezzel is képviselve nagy zenei hagyományainkat. Egyébként magyar zenésznek lenni nagyon jó ómen. Bárhol jártam a világban, kultúránkat nagyra értékelték. Azon kell dolgoznunk, hogy ez így maradjon. Nagyszerű lenne, ha a fiatal tehetségeink Magyarországon nemzetközi szintű menedzselésben részesülnének.

 

 

Milyen úton érdemes elindulni a tehetséges fiatal zenészeknek?

 

Tizenegy évesen vettek fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Különleges Tehetségek Osztályába, ahol hamar kiderült, hogy a tehetség mellett munkára, szorgalomra és elhivatottságra is szükség van. A magyar zenei oktatásban óriási elvárások vannak, „a teher alatt nő a pálma” elv érvényesül. Előfordul, hogy akkora a teher, hogy ne csodálkozzunk, ha ki se nő a pálma... Amit érdemes lenne megváltoztatni az otthoni szemléletben, hogy ne zárkózzunk el más módszerektől, mondván, hogy „Kodály országában ezt mi úgyis jobban tudjuk”. Hasznos lehet új szemléletmódo-kat megismerni, hiszen mindenkitől lehet tanulni valamit. A fiataloknak pedig azt tanácsolnám, hogy használják ki az elérhető támogatási forrásokat, utazzanak minél többet, hogy láthassák a nagyvi-lágban zajló élő zenei eseményeket, és el tudják helyezni magukat a világban. Szüleimnek annak idején nem volt útlevelük, a mi generációnk ezzel szemben szinte oda utazik, ahova csak akar. Ez óriási kiváltság, hajlamosak vagyunk elfelejteni az értékét.

 

Miben segítettek téged a különböző ösztöndíjak és támogatások?

 

Az ösztöndíjak a pálya elején, az indulásnál létszükségletnek számítanak. De a támogatásokra nem csak materialista, pénzügyi szempontból kell tekinteni. Egy fiatal tehetségnek nagyon fontos, hogy megszavazzák neki a bizalmat, éreztessék vele, hogy értékes, amit csinál, hogy valamiben különleges és tehetséges. Ezek a pozitív visszajelzések óriási érzelmi löketet tudnak adni. Nekem Berlinben az első évet kellett túlélnem, az egyetemen akkor egyáltalán nincsenek ösztöndíj-lehetőségek, azóta viszont folyamatosan kapok ösztöndíjakat, 2013 óta a Német Nép Tanulmányi Alapítványának ösztöndíjasa vagyok. Korábban az Új Európa Alapítvány pedig éveken keresztül támogatott vonó- és hangszervásárlásban, a segítségükkel juthattam el külföldi versenyekre és kurzusokra, számta-lanszor kaptam meg a bizalmukat, amiért nagyon hálás vagyok.

 

Technikája hibátlan, (...) Ildikó egy vérbeli előadó, akinek van mondanivalója, és ezt szívesen osztja meg a közönséggel” – mondta rólad Fischer Iván. Mitől lesz hatásos egy zenész színpadi jelenléte?

 

Koncerteken mindig elgondolkozom, miért szimpatikusabb az egyik előadó, mint a másik. Ezek nagyon szubjektív dolgok. Minden művésznek van egy alapvető karaktere: introvertált vagy extrover-tált, szenvedélyes vagy visszafogott – a lényeg, hogy az ember őszinte és hű legyen önmagához. Mindenféle személyiség lehet meggyőző és szerethető, ha nem érezni rajta a mesterkéltséget. Ha őszintén engeded átszűrni a zenét saját magadon, az a közönséget is megérinti.

 

Szabó Ildikó (fotó: Érdi-Halmos Réka)

 

Amikor kimész a színpadra, mi jár a fejedben, mielőtt megszólaltatod az első hangot?

 

Általában türelmetlen típus vagyok. Utálok többet várni koncert előtt, mint amennyit feltétlenül muszáj. Arra szoktam gondolni, hogy azonnal szeretném megfogni a közönséget, elmesélni egy történetet, megnyitni egy világot. Ez nagyvonalúságot és bátorságot kíván, hiszen az ilyenfajta lelki kitárulkozás mindig sebezhetővé teszi az embert. Nekem is van jobb és rosszabb napom. A közönségnek azonban fogalma sem lehet arról, hogy aznap reggel éppen melyik lábbal keltem fel. Van-nak olyan stresszes helyzetek, amelyekre sikerül fizikálisan és mentálisan is teljesen felkészülnöm. Van, amikor nem jön össze minden – ilyenkor számít a teljes szakmai felkészültség. Szükség van egy nagy adag önismeretre. Ezeket a tapasztalatokat azonban nem adják ingyen: minden egyes fellépésen tanul az ember – legyen az egy kis kamarazenekari koncert húsz ember előtt vagy egy nagy koncertterem kétezer hallgatóval.

 

A reflektorfényben kizárod a közönséget, vagy erőt merítesz a jelenlétükből?

 

Előadóként nehéz belegondolni, de a közönség mindig a te oldaladon áll. Senki nem úgy ül be a koncertterembe, hogy na, akkor halljuk, remélem, jól elrontja. Amikor azt éljük át a színpadon, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy akartuk, minden sokkal dramatikusabban és túlzóbban törté-nik, mint amit a közönség érzékel. Azt is meg kell tanulni, hogy ne csak a színpadon legyél jelen, hanem mindig legyen egy füled a terem végében is. A környezeti dolgokat nem jó teljesen kizárni, mert nagyon inspiráló, ha egy reakcióképes közönségnek játszik az ember. De mégis el kell érni, hogy csak én, a hangszer és a zene legyen, ami igazán számít.

 

Mi a helyzet a stúdiófelvétel esetében? Mennyiben más feladat a süketszoba falainak játszani, mint a közönségnek?

 

Az első, Tündértánc című albumomat tizennégy évesen vettem fel. Fiatalként nehéz felfogni, hogy beülsz, kigyullad a piros lámpa, és innentől kezdve a mindenségnek veszik fel az összes hangod. Ez is egyfajta stressz, de nagyon inspiráló és motiváló tud lenni. Én személy szerint imádom a stúdió-ban való munkát, mindig rengeteget tanulok belőle. Néha felveszem magamat gyakorlás közben is, aztán nem mindig rögtön hallgatom vissza, hanem később. A mindennapi gyakorlás közben az ember ugyanis gyakran elveszti a fejlődése fonalát, úgy érezheti, egy helyben toporog. Ilyenkor na-gyon motiváló visszahallgatni egy pár hetes felvételt, és rájönni, viszonylag kevés idő elteltével is mennyit fejlődtem. Stúdiókörnyezetben persze nagyobb kihívás, hogy élő produktum készüljön. Nehezebb azt a transzállapotot elérni, ami egy koncerten sokkal természetesebben létrehozható.

 

Már a kezdetekkor sejtetted, hogy a cselló lesz az a hangszer, amivel a legnagyobb hatást tudod majd kiváltani?

 

A nagyanyám sokáig sopánkodott, hogy miért nem zongorázom inkább, azt legalább nem kell cipel-ni. Engem ilyen észérvekkel nem lehetett meggyőzni. A cselló már gyerekként teljesen magával ragadott: szépen szólt és gyönyörű volt a formája. Azóta is úgy érzem, hogy nap, mint nap egy művészeti alkotáson dolgozom, mely egyben a társam is. Kicsit olyan, mintha egy Monet-festménnyel élnék együtt.

 

A cselló alakján, a lemezfelvételeken és a koncerteken túl honnan meríted még a motivációt?

 

Feltétlen alázat és szeretet szükséges ehhez a hivatáshoz. Az életrajzokban csak a sikerekről és az eredményekről írnak, de a csalódások ugyanúgy hozzátartoznak a pályánkhoz. A lényeg, hogy min-den egyes pofon után az ember felálljon. A családomtól, a barátaimtól sok szeretetet és támoga-tást kapok, de végső soron az ember egyedül van – mindig magamból kell merítenem azt az erőt, ami továbblendít.

 

Szabó Ildikó pályafutását 2007 és 2011 között a MOL Tehetségtámogató Program segítette. Az interjút készítette Szakszon Réka újságíró, Média a Tehetségekért Díj 2015. évi kitüntetettje.